Tükrök között

Mindaz, amivel kapcsolatba kerülünk életünk során, kölcsönhatásban áll velünk. Ránk, emberekre is érvényes a hatás ellenhatás törvénye. Bármi, amit érzékszerveinkkel észlelünk a külvilágból, hatást gyakorol ránk, azaz befolyásol minket. Sokszor nem is vagyunk tudatában ennek a befolyásnak, mert számunkra láthatatlan marad, mégis olyan döntéseket hozunk ezek következtében, amik esetleg nem a legbelső késztetéseinkből fakadtak. Így hát nem feltétlen azok vagyunk, amiknek látnak minket, némely esetben igen nagy lehet a kontraszt a láttatott külső és a belső személyiség között.

A külvilág számára mások nézőpontjából való visszatükröződések vagyunk. Ez persze semmit nem árul el lényünk alapösszetételéről, hisz mindenki csak saját a tükröződéseit látja. Egy szó, egy mozdulat, egy reakció, ellenreakció, vagy csak nézőpontváltás és Én-mintázatunk megváltozik.

Mivel nem tudunk önmagunkra kívülállóként tekinteni, ezért nehezen fogadjuk el, ha a környezet más ítéletet alkot rólunk, mint amilyennek belülről érezzük magunkat.

Ha belenézünk egy tükörbe, mit látunk? Csupán egy tükörképet. De az a tükörkép nem azonos velünk, nem hús-vér ember, nem él, nem érez, nem gondolkodik. Ugyanez történik, ha más ránk tekint. Nem minket lát, hanem egy minket mutató képet.

A másik ember, aki a minket ábrázoló képet szemléli, gondolkodik, érez, befolyásolják a környezete egyéb tényezői, esetleg vannak előítéletei… Mindezek torzítják az észlelés minőségét.

Ha valami oknál fogva megváltozik a véleményünk a másik emberről, valamiért más szemmel nézünk rá, ezzel megváltoztatjuk a tükröt, hiszen mi vagyunk a tükör. Más tükör, más mintázat. De mindenkiből csak azt felszínre hozni, ami benne van.

A horoszkóp I. háza az Ascendenssel indul, szemben áll a VII. házzal, a Descendenssel. Az Ascendens a pont, ahol, amikor és ahogy megjelentem a világban adott tér-idő pillanatban, a Descendens pedig a tükör, amit a külvilág felém tart – abból a pontból érzékelik külső és belső jelenlétemet a világban. A külvilág mindig az Ascendensünket látja. Érzékelheti az első házban álló bolygókat, azok analógiás megnyilvánulása miatt, viszont nem látja a Nap jegyünket, nem látja a motivációinkat, a céljainkat, sőt azt a módot sem, amivel ezeknek a céloknak az elérésére törekszünk. Ezekkel kapcsolatos információit tapasztalati úton gyűjtheti össze rólunk, ami alapján az eredeti benyomás vagy igazolódik, vagy megváltozik.

Amikor a külvilág érzékeli az esetleges disszonanciát a kép, amit rólunk alkotott és a valódi természetünk között, önkéntelenül is változtat a reakcióin, megváltozik a hozzáállása felénk. Mi ezt érzékeljük, és hogy minél ritkábban kerüljünk ilyen ellentmondásos helyzetbe, ezért egyre ügyesebben játsszuk el azt az Én-t, amit a külvilág elképzel rólunk (a jungi persona, a maszk). Ahogy az idő telik, úgy ügyesedünk, és beleformáljuk magunkat ebbe a szerepjátékba, egyre hatékonyabban őrizve a rejtett „Ön-Mag”-unkat. Annyira hatékonyan, hogy sokszor már nem is emlékszünk valódi belső Énünkre.

Úgy vélem, az idő előre haladtával ezért válunk egyre inkább az Ascendensünkké, egyre dominánsabbak lesznek az Ascendens analógiái a radixban. Ha a Napjegy és az Ascendens azonos, vagy elemharmónia áll fenn köztük, akkor ez nem jelent túlzottan nagy különbséget. Diszharmónia esetén nem csupán a belső konfliktusokkal kell élethosszig megküzdenünk napi szinten, hanem az idő múltával egyre markánsabban képesek leszünk elfojtani, eltitkolni, elfelejteni az igazi valónkat.

Személyiségünk gyökereihez eljutni Én-felfedezésünk legizgalmasabb feladata. De bármily közel is kerülünk lényünk legbelső rejtett titkaihoz, tudatalattink egy része mindig homályban marad. Nemcsak mások számára, de önmagunk számára is rejtélyek vagyunk. Énünk labirintusában nincs lehetőségünk arra, hogy kívülről szemléljük „Ön-Mag”-unkat, rá vagyunk utalva a külvilágból érkező információkra. Mindenki tükröt tart felénk, és mi is tükrök vagyunk a másik számára.

A tükrök nagyon könnyen torzíthatnak… Honnan tudjuk, hogy a mi tükrünk mutatja a hamisítatlan valóságot? Sehonnan. Senki sem csalhatatlan. Nekünk magunknak nincs hozzá nézőpontunk.

“Adjatok egy fix pontot, és kifordítom sarkaiból a világot.” (Arkhimédész)

Ahogy Arkhimédésznek nem volt, nekünk sincs ilyen pontunk. Csak annyit tehetünk, hogy asszimiláljuk a környezetből érkező visszajelzéseket, és ezek alapján folyamatosan változunk, fejlődünk. És bízunk benne, hogy nem csal meg a belső iránytűnk.